Válaszd meg magad a sorsod!

„Felelősséget vállalni a saját sorsunkért nem teher, hanem szabadság!”

Vadim Zeland

Odamegy Önhöz az egyik kollégája, és közli, hogy el kell végeznie egy bizonyos munkát. Ha ez problémát jelent Önnek, az első reakciója az aggodalom lesz, ha nem éppen a kilátástalanság érzése. Különféle jelenetek peregnek le lelki szemei előtt: „De hát ez a munka nagyon nehéz! Hogy csinálnám meg? Nem, semmi kedvem hozzá! Milyen idegőrlő és fárasztó az életem! Bárcsak valahogy ki tudnék bújni a feladat alól…

Ebben a pillanatban Ön elfogadta a játékszabályokat és alávetette magát a kollégája akaratának. Vagyis: elaludt. Bárki egyszerűen kézen foghatja és átvezetheti a szomszédos szobába, ahol várja Önt az a kellemetlen és nehéz munka. Azaz, rálépett a munka vállalásának az életvonalára.

Azzal, hogy elképzelte a problémát tartalmazó forgatókönyvet, a valóságnak erre a változatára állt rá. Egy külső szándék a problémás életvonalra helyezte Önt. Nagyon könnyen átadjuk magunkat olyan destruktív érzelmeknek, mint a félelem, reménytelenség, elégedetlenség, nyugtalanság vagy aggodalom. És mi volt az alapvető oka, hogy ebben az irányban indultak el az események? A fontosság szindróma. Csakis azért sikerült Önt belerángatni ebbe a játékba – azaz álomba ringatni –, mert fontosnak tekintette a helyzetet önmagában és önmaga számára is. Ezt nevezzük belső, illetve külső fontosságnak.

Képzelje most el, hogy az események másként alakulnak: Valaki Önhöz fordul egy problémával. Ébredjen fel ebben a pillanatban, és jelentse ki magában, hogy nem alszik, tehát képes eldönteni, hogy ez a helyzet problémát jelent-e az Ön számára, vagy sem. Ez az első előfeltétele annak, hogy kézbe vegye a helyzet irányítását.

Emellett, teljesítenie kell egy másik előfeltételt is: képzelje el, hogy nem veti magát automatikusan alá a másik szándékának. Anélkül, hogy pontosan tudná, mi vár Önre, kezdettől fogva azon kell igyekeznie, hogy jelentéktelennek lássa a problémát. A lényeg az, hogy saját maga ne merüljön bele az ügybe, ne engedje eluralkodni magán a kétségbeesést, a reménytelenséget. Ne csússzon bele az áldozat szerepébe. Ne tartsa a feladatot elkerülhetetlen kötelességének.

Visszatérve tehát az eredeti helyzethez, munkatársának válaszoljon udvariasan, ne legyen elutasító, és ne engedje, hogy bárki felidegesítse. Hallgassa végig nyugodtan, mit akarnak Öntől. Célszerű, ha bólint és helyesel, de csak külsőleg – maradjon közben folyamatosan kívülálló megfigyelő, és ne vegye át a résztvevő szerepét. Ez hasonló az edző vagy a darabban résztvevő néző funkciójához.

Távolságot tartani ebben az esetben nem azt jelenti, hogy figyelmetlenné válik. Épp ellenkezőleg, úgy tudja irányítása alatt tartani a helyzetet, ha minden figyelmét ráirányítja és megőrzi a lélekjelenlétét. Távolságot tartani annyit jelent, hogy Ön alakítja a játékszabályokat, mégpedig teljes tudatossággal. Azaz Öntől függ, hogy tragédia játszódik-e le a színpadon vagy könnyed operett. Nos, mi lenne a legkellemesebb az Ön számára? Valószínűleg az, ha a jelenet egyszerűen és könnyen lezáródna. Ha állandóan problémákkal kerül szembe, és folytonosan küzdenie kell, megnyugodhat, mindenre van egy egyszerű megoldás: mégpedig az „operett” életvonalán. A másik életvonalra való átlépéshez semmi másra nincs szükség, csak a szándékra, hogy elképzeljük, amint megtörténik.

Ha ezt a technikát alkalmazza, kellemes meglepetésben lesz része. Egészen hihetetlen eredményeket is elérhet. A legkevesebb, hogy a probléma játszi könnyedséggel megoldódik – vagy magától, vagy valaki másnak kell megoldania. Mert az „operett” életvonalán egyszerűen nincsenek komoly problémák.

Az úgynevezett sikeres emberek titka a tudatosságuk. Az értelem világossága a tudatosság szintjétől függ. Vannak, akik világosan gondolkodnak, és egyértelműen ki tudják fejezni magukat, mások fejében csak rendezetlen gondolatok keringenek.

Az egyik oldalon a borotvaéles értelem, a másikon tompa bárgyúság – ezek nem az intelligencia, hanem a tudatosság különböző szintjei. Az ostobaság leginkább pszichológiai védekezés a nem kívánt információkkal szemben: „nem akarok tudni semmit, hagyjatok végre békén!” Az éles értelmet ezzel szemben nyitottság és tudásszomj jellemzi. Az a vágy élteti, hogy információkat szerezzen, amelyeket feldolgozhat: „mindent tudni akarok!”

Az ostobaság sokszor gátlásokra is visszavezethető. Ilyen és ehhez hasonló gátlások már gyermekkorban is kialakulhatnak, például, iskolai teljesítménykényszer vagy másfajta pszichológiai stressz hatására. Minél mélyebben alszunk, miközben ébernek kellene lennünk, annál nagyobb hibákat követünk el!

Egy visszahúzódó, ártalmatlan ember például igyekszik elhajolni egy elkerülhetetlen ütés elől. Természetesen nem tudja elhárítani az ütést, mert a tudata megbénul a félelemtől és lelassulnak a gondolatai. A düh ugyanígy elvakítja az értelmet, az ember teljesen átadja magát a játéknak, és semmi mást nem vesz észre maga körül. A valódi tudatosság, azaz amikor az ember részleteiben is érzékeli a környező valóságot, csak ritkán lép fel, mégpedig akkor, amikor a körülmények hatására adrenalin áramlik a vérébe. Ezért olyan nehéz megtenni olyan egyszerű dolgokat, mint felébredni ebből az álomból és azt mondani: „Ennyi volt, most már elég sokáig hagytam, hogy bolondnak nézzenek. Ez csak egy álom, de nem az én álmom, ezért ettől kezdve én döntöm el, hogy mi lesz, nem pedig ti!”

—SG