Ha úgy döntünk, mégis csak maradunk…

A Karácsony az egyik legszentebb ünnepünk, akár vallásosak vagyunk, akár nem, hiszen az év ezen szakaszában a szeretetet és az egymással való törődést ünnepeljük. Ez lenne a tökéletes alkalom arra, hogy megálljunk és megköszönjük a körülöttünk lévő embereknek, családtagjainknak, barátainknak, hogy megosztják velünk mindennapjaikat, legféltettebb titkaikat, terveiket, hogy bizalmukba fogadtak, az életükbe engedtek bennünket.

Adni is, kapni is öröm

Szeretetünket, köszönetünket a legjobban, a legkézzelfoghatóbban pedig ajándékokkal fejezhetjük ki. Ha pedig mi kapunk valamit, akkor is először a tárgynak örülünk, a mögötte megbúvó szándékot pedig vagy csak később vesszük észre, vagy nem is gondolunk rá. Rohanó életünkben hajlamosak vagyunk elmenni az igazi értékek mellett és gyakran csak az a fontos, hogy minél több tárgyat birtokolhassunk. Ez a túlfűtött birtoklási vágy pedig kapcsolatainkra is kiterjed. Egy baráti kapcsolatban nehezebben felejtjük el azt, hogy adnunk is kell ahhoz, hogy kapjunk – odafigyelést, szeretetet, törődést, ... – egy szerelmi viszonyban, azonban nagyon könnyen tekinthetjük társunkat is tulajdonunknak, melyet kemény munkával megszereztünk, így most kitehetjük képzeletbeli dicsőségfalunkra és nincs is más dolgunk, mint néhanapján leporolni és megcsodálni.

Menni vagy maradni?

Ha már több éve együtt élünk párunkkal, netán össze is házasodtunk vele, akkor könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy a kettőnk között köttetett szövetség csak addig áll fenn, amíg mindketten ezt szeretnénk és bármikor könnyedén felbontható. Folyamatosan láthatjuk környezetünkben, barátainknál, ismerőseinknél, hogy hosszú-hosszú évekig tartó kapcsolatok is megszakadhatnak néhány pillanat alatt. A szakítást a kapcsolatok velejárójaként tekintjük. Még akkor is, ha ez a gyermekeket is érinti. A változást, az újrakezdést  sokan az élet szükséges velejárójaként kezelik. Mégis lépten-nyomon meglepődnek, ha szűkebb környezetükben történt válásról, szakításról hallanak, arról pedig, hogy ez velük is ugyanolyan könnyedén megtörténhet, teljesen megfeledkeznek.

Társunk azonban szabad ember, bármikor elmehet, bármikor új életet kezdhet, amikor akar; nélkülünk, ha épp úgy tetszik. Ez a felismerés a legtöbb embert félelemmel tölti el, hiszen egy tartós kapcsolatban egész életünket építjük társunk köré. Ha azonban ő meggondolja magát mindez pillanatok alatt semmivé válhat. Megpróbálhatjuk megakadályozni ezt, sőt előfordulhat, hogy még sikerrel is járunk. De ha el is érjük, hogy társunk velünk maradjon, ha nem önként teszi, akkor csak azért marad velünk, mert kikényszerítettük, vagy elhitettük vele, hogy nélkülünk semmire sem menne. Vagy egyszerűen csak megsajnált bennünket és ő is ugyanannyira fél az új élet kínálta lehetőségektől, amennyire mi. Ezek a kapcsolatok azonban nem a szeretetre épülnek, csak a megszokásra és a félelemre. Ezért mi sem kaphatunk mást ezektől a viszonyoktól csak azt, amit beleadtunk: küzdelmet, ellenállást, elidegenedést, visszautasítást.

A legszebb ajándék: a feltétel nélküli szeretet

Akkor mégis mit tehetünk, hogy maradásra bírjuk párunkat? A legjobb az, ha szabadságot adunk neki, a választás szabadságát. Így önként döntheti el, hogy velünk akar-e maradni. Ennek a gondolatnak minden nap eszünkbe kellene jutnia, hiszen a másik ember szeretete csak így lesz teljes; ha társunk bármikor elmehet, akkor a maradása ajándék lesz, egy önként adott, igaz ajándék. Mert azt is megtehetné, hogy elmegy, és nem jön vissza többé, de mégis úgy dönt, hogy mellettünk akar felébredni. Önként osztja meg velünk bánatát, elviseli rossz hangulatainkat, haragunkat, meghallgatja problémáinkat, nyugalmat kínál egy nehéz nap után és esténként önként tér haza. Ugyanúgy ahogy mi is, ő is önként kínálja fel, hogy részese lehetünk az életének. Nemcsak időt áldoz ránk, a bizalmába is fogad: mer kicsinek és sebezhetőnek is mutatkozni előttünk, és nemcsak szenvedélyt, meghittséget kínál nekünk. Önszántából hűséges, önként tervez velünk közös jövőt.

Ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy megadjuk társunknak a szabad választás lehetőségét, akkor megkaphatjuk tőle a legszebb és legnagyobb ajándékot, amit ember adhat: az önként adott, feltétel nélküli szeretetet. Természetesen ezt sosem könnyű odaadni, hisz ha ajándékunk rossz kezekbe kerül, komolyan megsérülhetünk. De megéri, mert csak így élhetünk igazi, teljes életet. Az pedig, hogy odaadásunkat, szeretetünket milyen tárggyal jelképezzük, és mekkora dobozban rejtjük a fa alá, már teljesen mellékes. - Nyíri Tímea