Jelenlegi hely

Miként teljesülnek kívánságaink

— avagy a vonzás hatalma

 

Idővel mindannyian kénytelenek vagyunk belátni, hogy ha meg akarjuk változtatni magunk körül a világot – életkörülményeinket, embertársaink viselkedését, kapcsolatainkat, pénzügyi helyzetünket –, akkor elsősorban saját magunkon, eddigi szemléletmódunkon és hozzáállásunkon kell változtatnunk. Ez azonban korántsem egyszerű feladat, hiszen egy kiforrott személyiség megváltoztatását, átalakítását igényli. Ez komoly munka, és nem kevés időt vesz igénybe, hacsak nincs segítségünkre egy eget-földet, de legalábbis a saját kis világunkat megrengető katarzis, amely fenekestül felforgatja egész életünket, és rákényszerít, hogy új csapáson induljunk el.

 

Az ókori Görögországban a katarzis még intézményesített élmény volt, amelynek előidézésére a színházak és a színészek voltak hivatottak. Mára azonban az emberi lélek már nem indítható meg ilyen egyszerűen, így a színházi drámák szerepét is egyre inkább átvette a sorscsapás.

A sorscsapást természetesen nem tartjuk szerencsénknek, hanem minden igyekezetünkkel igyekszünk kitérni előle – ám ezáltal elkerüljük a katartikus élményt, azaz világnézetünk és magatartásunk gyors és hatékony megváltoztatásának esélyét is. Ez bizony öngól, de ki szeret elébe menni a pofonnak? A szokás nagy úr, amint mondani szokás, a változás pedig általában senkinek sincs ínyére, ezért az ember, ha teheti, magától nem is változtat, még rossz vagy kimondottan kártékony beidegződésein sem. Előbb-utóbb azonban betelik a pohár, és eljön az a pillanat, amelytől az élet az addigi módon semmiképp sem mehet tovább. Változtatni kell, méghozzá mihamarabb, sőt azonnal. De hogyan?

 

VÁLTOZTATÁSI MÓDSZEREK

Ehhez bizony már kisebbfajta varázslat szükségeltetik, de legalábbis valamilyen mágikus szertartás, amely a megrögzött, ám módfelett kíváncsi egot makacs ragaszkodásában megzavarja. Nem új keletű találmány ez, hiszen szinte minden kultúrkör ismer olyan módszereket, amelyek az egot, - ha csak rövid időre is -, de kicselezik, hogy végre átvehesse az irányítást az ember lényeglátóbb és bölcsebb énje. Ezt a célt szolgálják például a buddhista koanok, vagyis azok a meglepő, felfoghatatlan, röpke közbevetések, amelyek segítségével a mesterek tanítványaik folyvást körben forgó, sehová sem vezető gondolatmeneteit megakasztják, gondolkodási sémáikon rést ütnek.

Nyugati társadalmunkban kénytelenek vagyunk másképpen kijátszani az irányításhoz ragaszkodó egot. Ha gyengének érezzük magunkat ahhoz, hogy jobb belátásra bírjuk, vagy felülkerekedjünk rajta, kitalálhatunk egy mágikus aktust, amely a kívánt változást elindítja.

Valójában számtalan ilyen apró varázslattal élünk ma is, ám ezek megítélése áldozatul esett a tudományos gondolkodásmód modern boszorkányüldözésének, amely titkos kis praktikáinkat babonasággá silányítja. (Habár ennek ellenére sokan ma is keresztbe tett ujjakkal drukkolnak, kerülik a 13-as számot és a fekete macskát, mindig egyfelé keverik a rántást, óvakodnak bal lábbal felkelni, nem lépnek utcakövek szélére, és ki tudja még hányféle rejtélyes rituálét űznek napról napra…)

Elhatározhatjuk tehát például azt, hogy a változás, vagyis célunk elérése érdekében mindennap megteszünk valamit, amit egyébként nem tennénk, és amely cselekedetnek nincs is egyéb célja, mint az, hogy sikerre vigye ügyünket. Nem feltétlenül kell nagy dolgokban gondolkodnunk, hiszen mindenki saját vérmérsékletének megfelelő feladatot választhat: gyújthat gyertyát vagy füstölőt, tíz percig meditálhat, gyalog mehet haza a munkahelyéről, nekikezdhet egy szimbolikus Luca-szék elkészítésének (ami lehet egy új kötött pulóver, egy hímzett terítő, egy festett mandala, egy hajtatott növény vagy bármi, ami lassan, fokozatosan gyarapodván mindennapos törődést igényel), lemondhat a feleslegesnek ítélt tévézésről, internetezésről, nassolásról, vagy minden nap tehet valami jót, amivel megörvendeztet másokat. Mindezt átéléssel és tudatosan, méghozzá abban a tudatban, hogy a cselekedet varázserővel bír, mert általa megvalósul a kitűzött cél.

Ha ez kevés, mert még biztosabbak akarunk lenni a dolgunkban, a módszert tovább finomíthatjuk. Ehhez először is valamivel több időre, valamint néhány papírlapra és íróeszközre lesz szükségünk. Az első lapon azt fogalmazzuk meg, hogy mi az, amin változtatni szeretnénk, mi a problémánk. A második lapra azokat az érzéseket jegyezzük fel, amelyek az imént megfogalmazott problémával karöltve járnak, a harmadikra pedig a szándékunkat, vagyis hogy mit akarunk, hogyan működjék körülöttünk és velünk a világ. A negyedik lapra kerül az a bizonyos cselekedet, amelyet az ügy érdekében hajlandók vagyunk mindennapos feladatunkká tenni, és egészen addig lelkiismeretesen végezni, amíg az első lapon szereplő problémánk meg nem szűnik.

Ha laponként több pontot is felsoroltunk, mert sok minden bánt, sok mindent érzünk, sok mindent akarunk, és többféle dolgot is megtennénk problémánk megszűnése érdekében, akkor most fogjunk egy üres lapot, és mindenből csak a legfontosabbat írjuk le: a legnyomasztóbb problémát, a legerősebb érzést, a legfontosabb szándékot és a legmegfelelőbbnek érzett tettet.

Miután ily módon megfogalmaztuk a lényeget, ezt a lapot el is égethetjük, mégpedig azért, hogy minden további fontolgatásnak, tépelődésnek és kételkedésnek elejét véve átadjuk a helyet a tetteknek. Biztosak lehetünk benne, hogy a csoda nem fog sokáig váratni magára!

—S.G.