Adottságok és választások, avagy rokonok és barátok

A rokonait nem válogathatja meg az ember, de a barátait igen! – halljuk sokszor a mondást, amiben tagadhatatlanul van valami. Rokonainkhoz, családtagjainkhoz fűződő kapcsolatunk egészen más természetű, mint a barátainkkal való viszonyunk. Talán éppen azért, mert – a házasságkötést kivéve – tudatos szinten nem mi magunk döntünk arról, hogy rokoni kapcsolatba kívánunk-e lépni valakivel, vagy sem. Így hozza az Élet.

Bármilyen önállóak, függetlenek és sikeresek vagyunk is felnőtt életünkben, tudnunk kell, hogy mindehhez az erőt a szüleinktől kaptuk. Poláris világunkban ők a férfias és nőies pólus első képviselői, s energetikai mintázatuk örökre a lelkünkbe vésődik.

Peter Orban ezt így fogalmazta meg: … a „férfias” és a „nőies” princípium a két nagy külső megjelenési formán, az „apán” és az „anyán” keresztül tölti fel a növekvő embergyermeket, és ez a „feltöltés” képezi minden ember lelki akkumulátorának, és ezáltal életerejének az alapját.

A szüleinktől kapott életenergia minden esetben elegendő számunkra, a kérdés csak az, képesek vagyunk-e elfogadni és hasznosítani azt?

Természetesen a szüleink lelkét is ugyanígy az ő szüleik mintázata alakítja, így a lánc örök, s összekötik az egy ősre visszavezethető leszármazottakat. Bizonyos energetikai rajzolatok a nagy család, a klán minden tagjának lelkében megtalálhatóak. Ez a közös sors, az ősi mintázat az, ami összeköt minket.

A családon belüli egyensúly forrása

Bert Hellinger szerint az emberi kapcsolatok az adás és az elfogadás egyensúlyán alapulnak. Felnőtt emberek között a fenti energiacserének számtalan változata, kombinációja lehet, szülők és gyermekek között azonban csak egyetlen egy: a szülő ad, a gyermek pedig elfogad.

Ha ezt a törvényt megsértik, tehát a szülő nem akar adni, vagy a gyermek képtelen elfogadni, akkor a rendszerben komoly problémák és zavarok alakulnak ki, ami súlyos betegségeket, sérüléseket eredményezhet.

Ebből fakad a családfelállítás másik fontos alaptézise: a szüleinkkel szemben mi mindig csak kicsik maradunk, velük szemben csak az elfogadó, a befogadó pozíciójában lehetünk, még akkor is, ha mi erőnk teljében érezzük magunkat, ők viszont öregek, elesettek, ápolásra szorulnak vagy akár 15 éve halottak. Ezen az sem változtat, ha szülők lévén már saját gyermekeinknek adunk. Mi magunk továbbra is a saját szüleinktől kapjuk az energiáinkat – saját magunkban!

A szüleink egész életünkben az erőnk forrásai. A más emberekkel folytatott energiacsere, bármennyire fontos is a mindennapokban, és bármennyire is befolyásolja az érzéseimet és a közérzetemet, még megközelítőleg sem éri el a szüleimtől kapott alap-energiáim szintjét. Annál is inkább, mert az a mód, ahogyan képes vagyok a szüleimtől elfogadni az energiát, döntően befolyásolja, hogyan veszek részt az életemben megjelenő többi partneremmel folytatott adás és kapás játékban!

Az életembe belépő emberek nem változtathatják meg ezeket az alap-energiákat, és én sem az övéket. Egy morzsányit sem tehetnek hozzá, csak élvezhetik – vagy megszenvedhetik – azt, ami már adott. Sem a Nagy Ő, sem a terapeutám, sem a gyermekeim, sem a leghűségesebb kutyám nem változtathat alapvető energetikai mintázatomon.

Nekem, magamnak, azonban lehetőségem van rá. Senki sem adhatja vissza azokat az energiákat, amelyeket egykor nem fogadtam el. Ezeket csak én szerezhetem vissza!

Ha negatívan ítéljük meg azt, amit kapunk, vagy azt, akitől kapjuk, ellenállás alakul ki bennünk, s az ellenállás energiát köt le. Természetesen a mi saját energiánkat, ezért szinte maradéktalanul felemészti az életerőnket. A megoldást csak az jelenti, ha csökkentjük, lehetőleg nullára redukáljuk az ellenállásunkat. Ha elfogadjuk a szüleinket olyannak, amilyenek, ha elismerjük, hogy amit tettek, a tőlük telhető legjobb módon tették. Ha vélt vagy valós gyerekkori sérelmeink ellenére is elismerjük, hogy mindent megkaptunk tőlük, amire szükségünk van.

Ha felhagyunk a küzdelemmel, hogy mindent másként vagy pont ellenkezőleg csináljunk, mint ahogy szüleink tették, és visszaadjuk nekik lelkünkben az őket megillető főhelyet, akkor már képesek vagyunk elfogadni felénk áramló energiájukat.

Csak az marad, amire igazán szükségünk van: a szeretet. S ha ide eljutunk, fejünket lehajtva már csak egy szót mondunk:

Köszönöm.