Jelenlegi hely

Született tehetségek vagyunk!

Rajzolni bárki tud!

 

Ez a kijelentés megdöbbentő, akár botrányos is lehet sokak számára. És talán mi magunk is hitetlenkedve fogadjuk igazát, mert megszoktuk, hogy egy művészeti alkotásnak szemlélői, nem pedig létrehozói vagyunk. Elfogadjuk, mi azon a térfélen állunk, ahol egy esztétikai művet néznek, nem pedig készítenek. Beletörődünk, hogy nem igazán vagyunk ügyesek, ha rajzolásra kerül a sor: pedig igenis, mindannyian született tehetségek vagyunk, akiknek kezei lenyűgöző szépségű rajzokat hívhatnak életre, s akik nyugodt szívvel átmasírozhatnak a másik térfélre.

 

 

Használjuk az agyunk „jobbik” részét!

 

Hosszú ideje tudjuk, agyunk két féltekéje nem egyforma módon működik, nem azonos módon fogadja be és dolgozza fel az információt. Elménk baloldali része verbális, elemző, racionális, logikai és időbeli módon dolgozik, míg jobb féltekénk nonverbális, metaforikus, ösztönös és összefoglaló jellegű. A mai modern ember szinte programozva van arra, hogy agyának bal oldalát használja, mely számtalan berögzült minta, elfogadott vélemény és készpénznek vett ítélet alapján működik, és leinti a szerényen suttogó jobb féltekét. Pedig, ha a valóság hamisítatlan arcát akarjuk észrevenni s lerajzolni, csendre kell intenünk elménk bal oldalát, s engednünk kell, hogy jobb agyféltekénk „lásson”: így érezzük meg a független észlelések, a villámcsapásszerű felismerések s az intuíció ízét!

 

 

Mi fán terem a kreativitás?

 

A kreativitás csuda egy dolog: lépten-nyomon találkozunk vele, ez szükséges majd minden állás elnyeréséhez, az öltözékünk összeállításához, a nappali berendezéséhez és egy reklámfilm témájának kidolgozásához. Ugyanakkor, megfoghatatlan; ha meghatározást próbálunk ráhúzni, tartalma kisiklik a markunkból. Az értelmező szótár is ravaszkodik, s szűkszavúan az „alkotóképesség” definícióval illeti. Pedig a kreativitás inkább dinamikus folyamat, semmint  statikus kifejezés: az az állapot, melynek kezdeti szakaszában rengeteg információ, adat, megoldási lehetőség vagy akár oda nem illőnek tűnő kép kavarog az elménkben, majd következik a küszködés, „agyalás” fázisa, végül pedig, mindenféle görcsös akarás nélkül, hirtelen beköszönt a megvilágosodás csodálatos pillanata, a belső szikra kipattanása: a heuréka-élmény.

 

 

Rajzoljuk le az érzelmeket!

 

Vegyünk egy A/4-es lapot, osszuk nyolc egyenlő részre, majd számozzuk és címezzük meg az így kapott téglalapokat: düh, öröm, nyugalom, depresszió, emberi energia, nőiesség, betegség s egy szabadon választott jelölésű területet kapunk. Ceruzával, vonalak segítségével minden részhez rajzoljuk oda, amit az adott szó kifejez bennünk. Rajzaink megfelelnek majd azoknak a tartalmaknak, melyeket az egyes fogalmak jelentenek számunkra: vagyis a szubjektív gondolatot objektív formába öntjük!

 

 

Készítsünk „portrét” a személyiségről!

 

Most összpontosítsunk valakire, aki akár pozitív, akár negatív módon hatással van ránk, az életünkre, mindennapjainkra! Őt fogjuk most lerajzolni, de nem a hagyományos portrékészítés eszközeivel, mert nem a külső jegyeit fogjuk megörökíteni, hanem a karakterét. Készítsünk egy bármilyen alakzatú keretet, melyen belül dolgozunk, majd vonalakkal – tetszésünk szerint egyenesekkel és görbékkel, vékony és vastag húzásokkal - rajzoljuk le mindazt, amit az adott személlyel kapcsolatban igaznak érzünk! Ha elkészültünk, szemléljük meg munkánk gyümölcsét, s tűnődjünk el, észrevettünk-e valamit, amit eddig rá vonatkozóan nem láttunk, jobban megértjük-e, mélyebben ismerjük-e... S gondolkodjunk el azon is, milyen meglepően egyszerűen, minden erőlködés nélkül született meg rajzunk!

 

Így ráébredünk, mindannyian képesek vagyunk rá, hogy könnyedén és természetesen alkalmazzuk a vizuális nyelv szókincsét megfigyeléseink és érzéseink kifejezésére! Rájövünk, mindannyian tudunk rajzolni!

 

 

Bartos Zsuzsanna