Jelenlegi hely

A párkapcsolat, azaz „találkozom a gyógyszeremmel”

A párkapcsolat témája szinte mindenkit foglalkoztat, napirenden van a magazinok oldalán, fő témája a romantikus vagy akár tragikus regényeknek, filmeknek. Sajnos (vagy szerencsére?) ez idáig tévedhetetlen recept még nem született.

Ahhoz, hogy a társunkhoz fűződő viszonyunkon javítani tudjunk, illetve nyitottá váljunk egy új, egyenrangú kapcsolatra, fontos, hogy tisztában legyünk azokkal az erőkkel, amelyek a felszín alatt munkálkodnak.

Amikor megpillantjuk a másikat, titokzatos folyamat kezdődik, amire először nincs tudományos magyarázat. A józan emberi ész a keletkezett érzelmet egyetlen szóval, a „szimpátiával” vagy ellenpárjával, az „antipátiával” írja le. Ennek a szónak azonban nagyobb mélységei vannak, mint azt az első pillantásra gondolnánk.

A „szimpátia” ugyanis közös szenvedést, (a sym – együtt – és a pathien – szenvedés – szavakból) jelent, míg az antipátia nem „nem szenvedést”, hanem, „nem összehangolt szenvedést” jelent.

Ha a másik személy szenvedésével rokonságban vagyok, akkor a „szimpátia” érzése azt mondja:  úgy érzem, vonz engem.

Ha idegen a másik személy szenvedése, az azt jelenti, hogy az ő szenvedése másfajta, így nem érzek semmit, vagy esetleg taszít.

Ez első hallásra érthetetlennek tűnik, hiszen többnyire úgy hisszük: az, aki „szimpatikus” nekem, jót tesz velem, és örülhetek neki. Mi köze van ennek a mi közös szenvedésünkhöz? A közös szenvedés nem dupla szenvedés-e, és miért vonz valaki, akiről úgy érzem, hasonlóan szenved, mint én? A válasz nagyon egyszerű: csak az lehet a gyógyszerem, akinek ismerős a szenvedésem!

Ez egyébként a homeopátia alaptétele is (homeopátia – „hasonló szenvedés”). A párkapcsolat sem más, mint homeopátiás szer: hasonlót a hasonlóval gyógyít. Én egy szenvedő ember vagyok, és a másik ember, akihez a szimpátia titokzatos módon vonz, és én is vonzom őt – az én gyógyszerem!

Ez a homeopátiás potencia, amit most két hónapig, három évig vagy 35 éven át kell szednem, hogy beindulhasson a gyógyulási folyamat.

A párkapcsolat tehát mindig azt jelenti: találkozom a gyógyszeremmel!

Romantikus elképzeléseinkben a társunk az, aki felvidít, ha szomorúak vagyunk, kimozdít fásultságunkból, a tenyerén hordozva oda visz, ahová csak kívánjuk. Lehet, hogy most még mélyponton vagyok és semmi sem sikerül, de a lelkem mélyén tudom, bármikor megtörténhet a csoda, rábukkanok a nagy Ő-re. Pusztán idő és türelem kérdése. Fentieket megfogalmazhatnánk úgy is, hogy a saját boldogságom ügyében én magam tehetetlen vagyok ugyan, ezért a páromtól várom, hogy boldoggá tegyen. Nem kívánunk ezzel egy kicsit sokat tőle? Miért volna ő felelős a mi boldogságunkért? Saját problémáimat csak én magam vagyok képes megoldani. Elodázhatom még néhány évig, – csalódást csalódásra halmozva –, hogy saját lelkem mélyére ássak és szembenézzek az igazi okokkal, az árnyékvilággal, de gyógyulást mástól nem várhatok. A párom igazi feladata, hogy emlékeztessen! Emlékeztessen mindarra, ami hiányzik. Ez azonban nem hálás szerep.

A párkapcsolatok lelki problémái abból fakadnak, hogy a kérdező lelkében az adás és az elfogadás nincs egyensúlyban. A kiegyensúlyozatlanság nagyon bonyolult helyzetet eredményez, mert annyira összefonódik benne a múlt és a jelen, hogy a kettő egymástól alig választható el. A kialakult zavarnak rendszerint vajmi kevés köze van a kérdező jelenlegi párkapcsolatához. Ez viszont azt is jelenti, hogy a kérdező partnere sem tehet párjának kiegyensúlyozatlanságáról: ő nem az okozója, csupán a kiváltója annak a folyamatnak, amely a régóta fennálló egyensúlyzavarból fakad. A gond szinte mindig a gyermekkorból ered, évek, sőt évtizedek óta ott lappang a lélek mélyén – mondhatni lesben állva – és már a jelenlegi, „problémás” partner megismerése előtt is létezett. Az adás és az elfogadás nehézsége hosszú és régi história.

Kapcsolatunkban társunk a legritkább esetben okozza vagy teremti a kiegyensúlyozatlan helyzetet – inkább előbb-utóbb benne találja magát a párja kiegyensúlyozatlan érzésvilágának kusza hálójában, és erre a saját kiegyensúlyozatlanságával reagál. Egyvalamit azonban biztosan tudunk: a másik a hibás. Mindig a másik...

Az életről és a szerelemről szóló kérdéseinkkel két síkon foglalkozhatunk. Szemügyre vehetjük a felszínüket, de megvizsgálhatjuk a mélyüket, tehát a hátterüket is. Ez utóbbi a nehezebb, a fájdalmasabb is sok esetben, de aki ezt választja, az nem mered többé megbűvölten a társára, hanem a lelke mélyén visszatekint a saját életére. Itt rejlik ugyanis a valódi megoldás, amelyet a tettek már maguktól követnek. - Kajtár-Schneider Krisztina

/Heidemarie és Peter Orban: A párkapcsolat Symbolonja c. könyve alapján