Munka vagy család?

Akkor most melyik? Egy nőnek természetesen a család! De mit tegyünk, ha úgy tapasztaljuk, hogy a munkánkban, a hivatásunkban rejlő intellektuális kihívás, az ott elért elismerés és siker személyiségünk, énképünk szempontjából oly mértékben meghatározó, hogy képtelenek vagyunk háttérbe szorítani. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a gyerekek érdekében sokkal jobb volna legalább még egy évet otthon maradni, s délben frissen főtt, egészséges ebéddel várni a betoppanókat. Ember – bocsánat asszony! – legyen a talpán, aki ezt összehozza. Mindenesetre vagyunk jó néhányan, akik nap mint nap megpróbáljuk.

Elég jó vagyok?

Nehéz manapság nőnek lenni. Dédanyáink, akik hajnaltól késő estig kemény fizikai munkát végeztek, erre biztosan csóválnák a fejüket, hiszen hol állt rendelkezésükre akkor még autó, mosógép? Hát ezeknek a maiaknak semmi sem jó?! – sopánkodnak is rendre rosszallóan. Dehogynem, csak valahogy minden összekeveredett. Ösztönösen vágyunk a családra, a gyerekekre, ugyanakkor szeretnénk megmutatni – leginkább önmagunknak –, hogy ezen kívül még mennyi mindenben jók vagyunk. Így aztán sok malomban őrlődünk, és a „csak a munka - csak a család” végletek között igyekszünk megtalálni a helyünket.

Az aktuális helyzettől függően ez a pozíció persze állandóan változik: sok főnök annak örülne, ha beosztottai az irodába lépve elfelejtenék, hogy annak kapuin kívül is van élet. Gyermekeinket sem igazán vigasztalja legújabb munkahelyi sikerünk, ha megfeledkeztünk az uzsonnájukról. Tudom, a többieknek még meg is kenik a szendvicset…

Természetszerűen, ha az egyik félnek – mondjuk a munkánknak – többet adunk, kevesebb marad a másikra. Ilyenkor az első adandó alkalommal kompenzálunk, igyekszünk „kiköszörülni” a csorbát. Azután fordítva: és ez így megy, körbe-körbe… Hogy meddig? Fizikum és idegrendszer kérdése.

Ki mondja meg, hol a mi igazi helyünk? A válasz egyértelmű, mégis nagyon nehéz elfogadni. Mi magunk. Mi vagyunk az egyetlen, aki erről dönthet. Szeretteink szava, véleménye és igényei persze sokat számítanak, de higgyük el, kifogyhatatlanok! Nem lehet mindig, mindenkinek eleget tenni! Nem is kell, drágám - mondja a kedvesem mosolyogva -, elég, ha miattam megteszed…

Rajtunk múlik, melyik hangra hallgatunk

A lelkünk mélyén az elől a kísértő hang elől menekülünk, mely folyton azt mondogatja: Kevés vagy! Adj még! Az rendben van, hogy ezt meg azt elérted, na de hol van még a cél? Látod, ott a távolban? Oda még mindenképp el kell jutnod, anélkül semmit sem ér az egész!

Érdekes, őt valahogy mindig meghalljuk. Pedig jobban tennénk, ha egy másik hangra figyelnénk, mely azt suttogja a fülünkbe: amit adsz, amit elértél, az pont elég. Már így is nagyon jó vagy. Talán akkor képesek volnánk leállni, levetkőzni ezt az állandó teljesítmény kényszert és végre élvezni az életünket, mindazt, amink van. Ami a mi érdemünk is, amiért megdolgoztunk. Ne tegyük a  külső elismeréstől függővé az önbecsülésünket! Kilátástalan vállalkozás ugyanis: ha így teszünk, mindig jön valaki, aki – akár akaratlanul is – még magasabbra teszi a lécet. Mi persze ugrunk, amekkorát csak bírunk, de a léc elsőre gyakran leesik.

A családfelállítás egyik meghatározó és megható mozzanata, amikor a gyermek a szülei elé áll és azt mondja: eleget kaptam tőletek. Amit adtatok, az elég. A legfontosabbat – az életemet – megkaptam tőletek. A többiről majd én magam gondoskodom. Ugyanígy a szülő is

elmondja gyermekének: amit adni tudtam, szeretettel odaadtam, és ez elég. Mindig elég. Ez nem igazság, mondhatnák sokan, hiszen én akár figyelemben, akár anyagiakban sokkal kevesebbet kaptam a szüleimtől, mint a barátaim! Nekem több kellett volna, nekem ez nem elég! Veszélyes út ez, hisz amíg ezt gondoljuk, mi sem tudunk megnyugodni. Aki a szüleit elutasítja, az saját magát is elutasítja. Hogyan lehetnénk akár a családban, akár a munkahelyen sikeresek, ha saját magunkat nem fogadjuk el olyannak, amilyenek vagyunk?

Menekülés a családba, menekülés a munkába

Már csak két év, tudod, majd ha a legkisebb is iskolás lesz, visszamegyek dolgozni, hiszen olyan sokat jelentett a szakmám…

Telnek, múlnak az évek, és mi ott ragadunk. Indok van elég, hiszen az otthoni tennivalóknak se vége, se hossza, egy anya, ugye, pótolhatatlan. Jól van ez így, legalább mindenki megkapja, ami jár neki. Személyiségünknek azonban az a része, „aki” szeretett volna visszamenni dolgozni, vagy akár csak kilépni a család védő, de valljuk be, néha akár korlátozó bástyái közül, elnyomva marad. Ha a halogatás hosszú éveken keresztül folyik, érdemes feltenni magunknak a kérdést: Biztos, hogy csak a családunk miatt nem mozdulunk? Nem a munkahelyi kihívásoktól való félelem befolyásolja a döntésünket?

Lehet, hogy voltak vágyaim, lehet, hogy többet terveztem, de olyan rég volt már, talán meg sem állnám a helyem! Családanyaként viszont jól teljesítek, minek kockáztassak?

Ha félelemből, önként vállalt áldozatból döntök kizárólag a család mellett, magammal és másokkal is rosszat teszek. Később talán megbánom, és a keserűségemet rajtuk töltöm ki. Hiszen én mindent odaadtam, és ez a hála érte?

Jobb tehát, ha idejekorán megtesszük az első, óvatos lépéseket, hogy a nekünk megfelelő, teljes életet élhessük.

Természetesen menekülhetünk a másik irányba is, hiszen „a sok munka mindig érdem”.

Nekem nincs időm a kapcsolatra, mindenem a munka. A család amúgy is túl sok kötöttséggel jár, én annál sokkal függetlenebb személyiség vagyok.

Az ilyen álláspont mögött legtöbbször a bensőséges kapcsolatoktól, kapuink kitárásától való félelem rejlik. A szakmámban jó vagyok, de mi lesz, ha senkinek sem kellek? Jobb, meg sem kockáztatni… A munka egy ideig megfelelő töltődést jelent, de sok lemondással, magányos évekkel fizethetünk érte. Ha egy ideje már görcsösen szorongatod a kezedet, nyisd ki és nézd meg, mi van benne! Talán épp a boldogságod kulcsa. - K.S. K.