Jelenlegi hely

ÁTVÁLLALOM A SORSODAT…?

„Ezt a folyamatot meg kell szakítani. …

Ahelyett, hogy úsznánk az árral, kilépünk a partra, és nézzük a folyót, egészen addig, amíg át nem látjuk a régi dolgokat, fel nem ismerjük az újat, és el nem döntjük, hogy mit tegyünk.” /Bert Hellinger/

 

Ha nem a saját terhünket cipeljük

Életünk során gyakran találjuk szembe magunkat leküzdendő akadályokkal, megoldandó helyzetekkel, problémákkal. Vannak azonban olyan terhek, amelyek minden igyekezetünk ellenére sem tűnnek el. Az idejét sem tudjuk már, mióta tart, hogy erőtlenek vagyunk, fáj a vállunk, s hátunk egyre jobban görnyed a láthatatlan teher alatt. A családfelállításban sokszor megtapasztalhattuk, hogy ilyenkor nem a saját hátizsákunkat cipeljük: valamely felmenőnk nehéz sorsával vagyunk láthatatlan szálakkal összefonódva, az ő útját követjük, anélkül, hogy erről tudnánk. Ha ezt felismertük, egyértelmű a jelzés, hogy bizony ideje letenni a terhet…

 

A CSALÁD KOLLEKTÍV LELKE

A család kollektív lelke arra törekszik, hogy a rendszeren belül minden odatartozó megkapja a neki megfelelő helyet. Ha az energiának ez az áramlása valahol megszakad, ha valaki nem kapja meg a neki megfelelő tiszteletet és szeretet, a rendszer „jelez”. Jön egy utód, aki látszólag minden saját sorsbeli indoktól függetlenül nem tud megküzdeni bizonyos akadályokkal, újra és újra szembesül bizonyos problémákkal, úgy is mondhatnánk, hogy nem boldogul az életben. Teszi ezt azért, hogy felhívja a figyelmet a család egy elfelejtett, kirekesztett tagjára. Szent küldetésből, a család érdekében cselekszik, összefonódik előde sorsával, hogy újra helyreálljon a rend, és a rég elfejtett családtag felé kimondják a feloldozást hozó szavakat: Te is közénk tartozol!

 

ÁTVÁLLALT NEHÉZSÉGEK, FELADATOK

…amit neki nem sikerült, majd én megcsinálom!

Vihetjük a hátizsákot szüleink iránti szeretetből, szolidaritásból is. A kis hercegnő, az ifjú herceg majd boldoggá teszi a papát vagy a mamát, átvállalja az ő terheit. Természetesen ez kilátástalan vállalkozás, hiszen tudjuk, hogy a gyermek mindig csak a kicsi marad, s nem tudja szülei problémáit megoldani. Ez persze távolról sem tartja vissza attól, hogy legalább megpróbálja! Különösen egyedülálló szülők esetében gyakori ez a szituáció: a gyermek a családban jelen nem lévő – elvált vagy elhunyt – szülő helyébe lép, „felnőtt cipőbe bújva” igyekszik pótolni őt.

Ez egyrészről áldozatnak tűnik a gyermek részéről, másrészt viszont kiemelt szerepet, figyelmet biztosít neki. Veszélyes helyzet ez, hiszen egykor neki is tovább kell lépnie, és saját kapcsolatot kell teremtenie. Ilyen esetben az egyedül maradt szülő is nehezen talál párt, hiszen partnere helye mellette nem üres, ott a gyermeke áll. Hasonló problémákat okozhat ez a szituáció a gyermeknek is. Az apa vagy az anya halála után is biztos hátteret érez maga mögött, miért is volna hát kész áldozatokra, kompromisszumokra a párkapcsolatban?

Azonos nemű szülő és gyermek esetén a szolidaritás játszik fontos szerepet.

 

MÁSOLOM A SORSODAT

Ha te sem voltál boldog, anya, én sem leszek az – mondja lelke mélyén a leánygyermek. A párkapcsolati probléma valódi oka az anyánál keresendő – feltéve, hogy ő nem szolidaritásból magányos –, gyermeke csak másolja az ő sorsát. Ez a minta több generáción keresztül is végigfuthat a rendszeren, egészen addig, míg valaki ki nem mondja: Tisztelettel meghajlok a te sorsod előtt, kérlek, nézz rám akkor is szeretettel, ha én boldog párkapcsolatban élek a társammal.

 

INKÁBB MEGBETEGSZEM!

A gyerekek szüleik iránti szeretetből akár meg is betegítik magukat. Boldogan hanyatlik a párnára a lázas fejecske, ha látja, hogy betegágyánál válófélben lévő édesanyja és édesapja egymás kezét szorongatva aggódik állapotáért. Németországban az a szokás járta, hogy minden istállóba beköltöztettek egy kecskét is. Hogy miért? Azt gondolták, ha betegség közeledik, az először a gyengébb, a kisebb állatot támadja meg és nem a drága, sokszor pótolhatatlan lovakat. Ilyen kecske néha a gyermek is, aki boldogan megtesz mindent, csak hogy imádott szülője szeretetét kivívja, őt mosolyogni lássa.

 

MINDENKI A MAGÁÉT!

Vajon hány szülő, nagyszülő örül gyermeke, utódai boldogtalanságának? Miért vállaljuk az áldozati bárány (kecske?) szerepét, miért visszük más hátizsákját? Talán abbeli meggyőződésünkből, hogy mi valami egészen különleges nagy tettre is képesek vagyunk, talán ügyesebbek és erősebbek vagyunk, mint ők! Higgyük el, ez egészen biztosan kilátástalan, eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Adjuk vissza hát a sokszor mázsássá dagadt hátizsákot jogos tulajdonosának, hajoljunk meg tisztelettel őseink sorsa előtt, és koncentráljunk arra, hogy saját hátizsákunk tartalmának minél nagyobb részétől megszabaduljunk. Ha magunkért nem tesszük meg, gondoljunk legalább az utódainkra: így nekik is csak a saját batyujuk tartalma marad. - KSK