Jelenlegi hely

ANYÁNAK LENNI TEGNAP ÉS MA

Az anyai szeretetet a természet ajándékának, olyan erőnek tekintik, amely összetart családot, társadalmat. Az anyákat mégis sokszor éri kritika, hogy nem szeretik eléggé, vagy, hogy túlságosan is szeretik, illetve rosszul szeretik gyermekeiket. Az anya-gyermek kapcsolatot megtöltő érzelem rendkívül gazdag, s mint minden más, ez is óriási átalakuláson, fejlődésen ment keresztül az elmúlt évszázadok alatt.

 

Az anyák napi mondókák többsége valóságos angyalokról szól, olyan nőkről, akiknek mindennapi kenyerük a lemondás és az aggodalom. Akik nap mint nap főzőcskéznek, süteményt sütnek, zoknit stoppolnak, mesét olvasnak, kötényük zsebében mindig ott lapul egy doboz sebtapasz, akiknek semmi más ambíciójuk nincs, mint hogy családjuk békéje felett őrködjenek. Ám valljuk be őszintén, ez a leírás egyre kevesebb anyára illik manapság. Egy valami azonban minden anyát összeköt: a gyermekei iránt érzett égető, olykor gyötrelmes szeretet. Egy olyan különleges érzelem, melyet sokan magától értetődőnek vesznek, pedig valójában – objektív szempontok szerint – egyáltalán nem az. Nem igaz ugyanis, hogy a gyerekek eleve szeretetreméltóak: hangosak, szeszélyesek és fegyelmezetlenek. Nem hagyják az embert aludni, táncolnak az idegeinken, összemaszatolják a bútorokat, szanaszét hagyják a dolgaikat, kamaszfejjel kétségek közé taszítják az embert, ráadásul temérdek pénzbe kerülnek. Egyáltalán nem velünk született képesség, hogy mindezt elviseljük: a türelem, a fokozott tűrőképesség és az áldozatkészség olyan tulajdonságok, melyekből az anyák nem részesülnek egyenlő mértékben.  Miért van az, hogy mégis feltétel nélkül, életünk végéig ragaszkodunk a gyerekeinkhez és teljes szívünkkel szeretjük őket? Ha a szakembereket kérdezzük, azt mondják: bizonyos mértékig ez a természet törvénye.

 

A hormonok dicsérete

Az anya-gyermek kapcsolat természete egyfajta értelmezésben a gének és a hormonok bonyolult összjátékának oldaláról, évmilliók alatt kialakult kölcsönhatásrendszerként is értelmezhető, melynek eredményeként a legtartósabb és a legintenzívebb kapcsolat a világon, ami élőlény és élőlény között létrejöhet. Itt vannak például az endorfinok, melyek tömeges termelődése nemcsak hogy csökkenti, de mintegy varázsütésre el is feledteti velünk a szülés fájdalmát, aztán az oxitocin, vagyis a bizalomhormon, mely mindig szoptatás közben tölti el jó érzéssel az anyákat, s amely minden gyengéd, intim érintéssel felszabadul. A legnagyobb csodálat a prolaktint, a legsokoldalúbb hormont illeti, mely azon túl, hogy előidézi a tejelválasztást, minden egyes alkalommal kifejti hatását, amikor élőlények az utódaikról gondoskodnak, legyen szó férfiakról vagy nőkről.  A „szülői hormon” létezése azt bizonyítja, hogy valamennyien – apák és anyák, aggódó keresztszülők és gondos nevelőszülők – a génjeinkben hordozzuk a gyerekek szeretetének és gondozásának készségét és képességét.

 

Az anyaság története

Az anyai szeretet dicsőítésének hagyománya több évszázados múltra tekinthet vissza, és egymástól eltérő tendenciákat mutat. A XVIII. és XIX. század előtt a gyerekszülésen és a gyereknevelésen túl rengeteg feladat hárulta a nőkre, ráadásul megbízható fogamzásgátló módszerek sem léteztek még akkoriban. A táplálékhiány és a rossz higiénés körülmények miatt, illetve orvosságok híján azok a gyerekek, akik túlélték az első hónapokat, hat-hét éves korukig leginkább úgy nőttek, mint a gaz, hiszen az anyjukat teljesen leterhelte a gazdasági, a kerti, illetve a háztartással járó munka. Az sem véletlen, hogy az újszülötteket szinte a Föld valamennyi kultúrája egyfajta köztes világ lakóinak tekintette, mondván, még nem érkeztek meg közénk ténylegesen. A legtöbb kultúra e tekintetben is rokon vonásokat mutat: ha egy gyermek a születése és a beavatási szertartás között végezte be életét, akár természetes úton, akár a szülei közreműködésével -, akkor nem gyászolták, és meggyilkolását sem kezelték büntetendő cselekedetként.

Franciaországban például, ahol a XVIII. század közepén még riasztóan magas volt a gyermekhalandóság, az újszülöttek közel harmada nem élte meg az egyéves kort, mivel az anyák többsége nem szoptatta gyermekét, leginkább vidéki dajkákra bízták a nevelésüket. E „családtervezési” gyakorlat szomorú eredménye, hogy a keresztény Európában valószínűleg több millió csecsemő veszett oda a lelenclét vagy szándékos hanyagság következtében. Hasonló jelenségeket és tendenciákat vizsgálva viselkedés-kutatók dokumentálták, hogy az anyai ösztönnek van egy jóval ridegebb oldala is. Erre az állatvilágból is számtalan példát találunk. Sarah Blaffer Hrdy gondosan összegyűjtött mindent, amit a biológusok, az etnológusok, a pszichológusok és a társadalomtörténészek az idők folyamán kiderítettek az anya-gyermek, illetve az anyaállat-utód kapcsolat mechanizmusairól. Ezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy létezik olyan képesség, amely minden anyában, a „szentekben” és a „szörnyetegekben” egyaránt kimutatható. Ez pedig a számvetés képessége.  Egy jó anyának fel kell mérnie, hogy a rendelkezésére álló erőforrások biztosítják-e számára az utódok felneveléséhez szükséges energiát: ha erre nem lát esélyt, akkor hozzá kell igazítania gyermekei számát a lehetőségekhez. Ami egyszerűen – és brutális módon – annyit jelentett évszázadokon át, hogy egyeseket hagyni kellett odaveszni a többiek túlélése érdekében. 

 

Anyának lenni ma

Az anyaságról, a gyermekjólétről és a családi boldogságról és magáról az emberi létezésről  alkotott elképzeléseink meglehetősen új keletűek. Egészen pontosan abból a korból származnak, amikor az orvosok, tudósok, és a moralisták elkezdték újból felfedezni a természetet. A XVIII. század elejétől lassan terjedni kezdett néhány új elképzelés a gyerekekkel kapcsolatosan – beszélni kezdtek a gyermeki „ártatlanságról”, a gyermeki individuum „értékéről”, a gyermekek oltalmazásának és helyes nevelésének szükségességéről, hogy aztán „jó ember” váljék belőlük. A feladatot egyre inkább az anyáknak kezdték tulajdonítani, amitől az anyaság intézménye felértékelődött. A „gyermekkor” felfedezésével az anyaság is új meghatározást kapott: mint a nő legbenső lényének a kiteljesedése, személyének és identitásának a lényege. Rousseau az Émile-ben lefektette egy új világkép, a felvilágosodás alapjait. Továbbá újraértelmezett egy tudományos diszciplínát: a pedagógiát. A neveléstan a kultúra fundamentuma, amelytől nemcsak az egyén egészsége vagy boldogulása függ, hanem az állam dicsősége és nyomorúsága is.  A kitüntetett szerepre a felvilágosodás előfutárai egy embert tartottak különösen alkalmasnak: az anyát. A természet szerintük arra rendeli a nőt, hogy anya legyen, és semmi más. Nőnek lenni és anyának lenni ezáltal összeegyeztethetetlen létformává váltak: a gyermekszülés és a nevelés nemcsak a társadalmi életről, hanem a szexualitásról való lemondást is jelentette… Ami a család és a nevelés kérdését illeti, a nyugati világ hajlamos a múlt idealizálására – állítják a szociológusok. Mindenesetre a nyolcvanas évek elején kibontakozó új anya-mozgalom már fennen hirdette azt a polgári-romantikus elképzelést, mely szerint az anya egy olyan ellenvilág védelmezőjeként lép fel, ahol a szeretet, a szépség és a természet győzedelmeskedik a rideg értelem és a teljesítményorientált férfiúi szemlélet felett. Az évmilliók során az evolúció a természet törvényeivel összhangban a fajfenntartás és az utód gondozás számtalan variációját dolgozta ki. Éspedig minden faj, az ökoszisztéma minden szegmense számára. Nincs egyetlen, ideális családmodell. Minden társadalom kialakítja saját stratégiáit, melyekkel a legjobb túlélési esélyeket biztosíthatja utódai számára. Stratégiának nevezzük, vagy sem, majdnem mindegy, de az a bizonyos mindent felülmúló és teljes szívvel átélt, ragaszkodó, gondoskodó anyai szeretet pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy csemetéink jó esélyekkel induljanak az élet akadályversenyén. - PM